A Hold fia

Prológus

Minden csendes volt. A fák között szellő susogott, s messziről magával hozta a közeli erdő, s a virágoskert lágy, tavaszi illatát. A távolból vízesés zúgása hallatszott, s könnyed éneke egy kismadárnak. Kora délután volt. A nap sugarai beragyogták a fákat, s a mindenféle színben pompázó virágokat. A gyönyörű tündeház udvarában még gyönyörűbb virágoskert volt. A falak vörös rózsával voltak befuttatva, s az udvaron is állt egy rózsalugas. A falak tövében, s a lugas mellett liliomok, nárciszok, s mindenféle gyönyörű virágok illatoztak. Kétoldalt egy-egy cseresznyefa virágzott, zöldellő ágai oltalmazóan borultak az udvar fölé. A kert közepén egy gyönyörű szökőkút állt, melynek alakja leginkább egy kikericsre vagy egy liliomra hasonlított, s a közepéből mintha egy gyönyörű orchidea nőtt volna ki. A csillámló víz magasra feltört, a nap sugarai játszadozva ragyogtak rajta. Most egy kismadár repült arra, s leszállt a szökőkút peremére. Egy ideig csak nézte a csillámló vízsugarakat, majd beugrott a vízbe, s vidáman megfürdött benne. A szökőkút mellett egy kis bölcső ringatózott, kéké selyemfátyla lágyan lobogott a szélben. A kismadár a bölcső szélére repült, s boldogan csicseregni kezdett. A bölcsőben fekvő kisfiú tágra nyitotta tengerkék szemeit, s csodálkozva a madárra nézett. Ahogy hallgatta a csicsergést, szája széles mosolyra húzódott, majd felkacagott.
A kertben egy tünde halk léptei hallatszottak. Fehér selyemruhája lágyan omlott le mögötte, a szél néha bele-belekapott, s játszva meglebegtette. Vörös haja háta közepét verdeste, égszínkék szemei boldogan ragyogtak. Lépései kecsesek s könnyedek voltak, mintha a levegőben járt volna. Lassan odasétált a bölcsőhöz, s rámosolygott a kisfiúra, hosszú haja belelógott a bölcsőbe. A kisfiú, ahogy meglátta anyját, boldogan felkacagott, s játszadozni kezdett a hajával. A nő szeméből melegség áradt, melyet fiának ugyanolyan szeme viszonzott. Hirtelen léptek közeledtek, de nem emberi léptek. A nő ijedten megfordult. Egy barna farkas lépdelt felé, súlyos mancsai alatt a márványpadló szinte megremegni tűnt. Lassan sétált a két tünde felé, oldalán kardja lógott, s nyakában egy sárgásvörös Holdkő medál csüngött. Kinézete kissé ijesztő volt, a nő mégsem rémült meg tőle, sőt, mikor odaért, elmosolyodott, s megsimogatta. A farkas hirtelen alakot váltott, s egy barna hajú, barna szemű vonzó férfivá változott, majd azonnal megcsókolta a tündét.
- Ó, Ostares! Annyira jó, hogy végre itthon vagy! – mondta a nő gyönyörű, csilingelő hangon – Már attól féltem, sosem térsz vissza!
Ostares lágyan elmosolyodott, s megcirógatta felesége haját.
- Nem kellene ennyit aggódnod, Melion. Hisz tudod, hogy tudok vigyázni magamra.
- Igen, tudom. De azt is tudom, hogy háború dúl az Ezüstnyíl és az Éjharcos falka között. És háborúban bármi megtörténhet. Féltelek, Ostares!
Ostares szíve ellágyult Melion fájdalmas, s kérlelő tekintetét látva, úgy érezte, képtelen lenne elhagyni őt, s a szíve is megszakadna, ha elveszítené. Éppen ezért képtelen volt elmondani neki azt, amiért valójában jött.
- Jaj, Melion! – sóhajtott fel, s gyengéden megölelte feleségét.
A tünde biztonságban érezte magát férje oltalmazó ölelésében, s lassacskán jobban lett. A lágy szellő felé sodorta a rózsák bódító illatát, amitől teljesen megnyugodott, s elfelejtette minden aggodalmát. Miután elengedték egymást, lágyan elmosolyodtak.
- Hogy van Siomer? – tette fel a kérdést Ostares, mely már érkezése óta a fejében motoszkált.
- Békésen alszik. – felelte boldogan Melion – De nézd meg a saját szemeddel!
Azzal karon ragadta férjét, s a bölcsőhöz húzta. A férfi szívét mérhetetlen boldogság töltötte el, mikor meglátta a nyugodtan alvó kisfiát. Büszke volt rá, hogy ilyen gyönyörű fia és felesége van, és hálát adott a Holdnak, hogy ilyen élete lehetett. Ám ekkor belenyilallt a fájdalom: az életének hamarosan vége szakad, és el kell hagynia őket. Mert érezte: ez az utolsó nap, amit velük tölthet. Arcán a mosoly keserűvé vált, s fájó szívvel simogatta meg a fia arcát. Melion észrevette ezt, s újból aggodalom költözött lelkébe.
- Ostares, mi bánt? – kérdezte ijedten, s férjét fürkészte – Kérlek, mondd el, mi nyomasztja a lelkedet! Megrémítesz…
Ostares felsóhajtott. Hát mégsem kerülheti el… Felesége felé fordult, s megsimította a haját.
- Sajnos ma este ismét el kell mennem… és félek, már sosem térek vissza.
Melion arcára ráfagyott a rémület, de megszólalni nem bírt.
- Lehet, hogy a háború ma végleg eldől. – folytatta Ostares – Megütközünk az Éjharcos falkával. És úgy érzem, többé már nem térek haza.
- Nem! – sikított fel Melion – Ostares, kérlek, ne mondd ezt! Nem mehetsz el, én nem tudom elviselni, hogy elveszítselek!
Melion szemébe könny gyűlt, s megölelte férjét.
- Melion… Melion, kérlek, ne sírj!
Ostares elengedte feleségét, s letörölte arcáról a könnycseppeket.
- Ne menj el a csatába! Nem hagyhatsz itt, nekünk szükségünk van rád!
- Sajnálom, de el kell mennem. Nagyon szeretlek titeket, de a falkának is szüksége van rám, mint falkavezérre. Ó, bárcsak veletek maradhatnék!
Ismét megölelték egymást, s ebben az ölelésben benne volt minden fájdalmuk és szerelmük. Mindketten tudták, hogy ma végleg el kell válniuk, mégis képtelenek voltak elengedni egymást.
- Ne gyászolj, Melion! Kérlek! Azt szeretném, hogy boldog légy, és hogy a fiunknak a legjobb élete legyen. Én boldogan halok meg, hiszen tudom, hogy ti ketten biztonságban élhettek, amíg rá nem jönnek, hogy Siomer apja én vagyok. Ne gyászolj, hisz lelkem méltó helyre jut talán, a Holdra, a régi nagy harcosok mellé.
Kibontakoztak az ölelésből, immár Melion mindkét arcát könnyek borították. Ostares lágyan megsimította felesége arcát, majd levette nyakából a Holdkő medált, s a kezébe tette. Melion könnyein át ránézett, de még így is látta, hogy férje legféltettebb, családi medálja van a kezében. Újra Ostares-re nézett. 
- Kérlek, ez a medál legyen majd Siomer-é, ha elég nagy lesz már hozzá. És vigyázz mindkettőtökre.
Melion zokogni kezdett, s még utoljára megcsókolták egymást. Csókjuk hosszú volt és forró, s benne volt minden szerelmük.
- Ég veled, szerelmem! – mondta Ostares fájó szívvel, úgy érezte, mintha a szavakkal együtt lelkének egy része is kiszakadt volna, s ez a hiány úgy égette, mint az izzó kard.
- Ég veled! – felelte Melion még mindig zokogva.
Ostares megfordult, majd újra farkassá változott, s elment.
- Belein na le! – sóhajtotta utána Melion, s kezében a medált szorítva, fájó szívvel nézett férje után, még hosszú percekig csak állt, és az ajtót nézte, amin keresztül eltűnt, s reménykedett, hogy hamarosan visszatér, de lelke mélyén tudta: sosem látja újra Ostares-t.
A farkas miután kilépett a házból, egyszer még visszanézett, hogy lássa eddigi életének értelmét, a házat, amiben felesége és gyermeke élt, s a házat, amit többé már nem láthat. A szél felé sodort a virágoskertből néhány rózsaszirmot, s azt a gyönyörű bódító illatot, amit mindig érzett, mikor hazatért. Azonban nem érezheti már ezt az illatot, ugyanis soha többé nem térhet haza. Képtelen volt tovább nézni a házat anélkül, hogy a szíve megszakadt volna. Előrefordult hát, s keservesen elordította magát. Hosszan, s fájdalmasan szólt a hangja, mellyel ki akarta adni magából minden bánatát és szomorúságát, de még így is rengeteg maradt lelke mélyén. Majd hosszú csend következett… s Ostares rohanni kezdett.