Kezdetben Maeronth kontinensét csupán három faj: az emberek, az olenik ősei, vagyis a tündék, és a nîfseidiar-ok uralták. Közülük a legnagyobb területet az emberek foglalták el, mellettük éltek kisebb családokként a tündék és a nîfseidiar-ok. Akkor még a kontinens is kissé máshogy nézett ki. Mironath és Isenrain még egy terület voltak, konkrétan Isenrain Mironath tartománya volt, s a két hely között még nem húzódtak magas hegyláncok. A mostani Omenaer is tagoltabb volt, a tó, ami a királyság közepén terül el, sokkal nagyobb volt, egészen a királyságot keletről és nyugatról határoló két hegylánc között terült el, s csak hajóval lehetett rajta átkelni. A tótól délre éltek a nîfseidiar-ok, s tőlük keletre a tündék, néhány apróbb falu Enthaor területére is belógott. A Nympheel-szigetekre nem lépett be akkor még senki, az egész szigetrendszert burjánzó növények borították, s ott a természet volt az úr. A Démonok szigetét szintén nem ismerték még, azt a szigetet ugyanis állandó ködfüggöny vette körül. Az emberek három királyságban éltek: Nariken királysága volt a legnagyobb, az a mai Vámpírok földjén terült el, Lockrand királysága foglalta el a mai Olioner területét, a harmadik királyság pedig maga Mironath volt. A három királyság nem nagyon zargatta egymást, csupán a Nagy erdőség területére nem léptek soha (a mai négy rotano falka területe), ugyanis vallásuk szerint ott szörnyűséges lények éltek, s ők nem mertek belépni oda egyáltalán. Többen is látták a fák között mozgó sötét árnyakat, és az elővillanó szemeket… Az élet sokáig békében, nyugodtan telt, ez volt az emberek korszakának első kisebb egysége, a három királyság kora. 
Ám időszámítás előtt 1980-ban Mironath trónjára egy másféle király került. Ő volt Trockmar, az egyetlen örökös, ha nem így lett volna, sosem engedték volna a trónra… ugyanis vallástalan volt. Nem hitt sem a közös istenekben, sem a legendákban… ezáltal a Nagy erdőségi szörnyek legendájában sem. Az ő felfogása az volt, hogy azon a területen ismeretlen emberek, esetleg fajok élhetnek, akik csak kitalálták ezt a legendát, hogy a termékeny és gazdag területüket ezzel megóvják. Trockmar nem hitt a szörnyekben sem, amiket már oly sokan láttak, s úgy döntött, elfoglalja a Nagy erdőséget, hogy az övé lehessen az a gazdag terület. A két másik királyság tudomást szerzett erről a tervről, s bár mind a két király szigorúan vallásos volt, Trockmar Lockrand királyát rá tudta beszélni, hogy csatlakozzon hozzá, így már ketten akarták megszerezni a Nagy erdőség területét. Nariken, a legnagyobb királyság uralkodója azonban nem volt hajlandó egyikükkel sem lepaktálni, ő amellett állt, hogy a Nagy erdőség független maradhasson. De mivel Trockmar és Lockrand királya nem álltak el a szándékuktól, Nariken háborút indított ellenük. Ezzel i.e. 1980-ban megkezdődött a Mironath-kor. 
Hosszú háborúskodás következett a kontinensre, amiből azonban a tündék és a nîfseidiar-ok kimaradtak. Nariken sokáig jól bírta a harcot, ám 210 év csatázás után úgy tűnt, egyedül nem fogja bírni a két másik királyság ellen. Ekkor úgy látszott, a csata eldőlni készül, ám a sorsot megfordította a Lockrand trónjára felkerülő új király, Marik. Marik-nak elege lett abból, hogy Trockmar parancsolgasson neki, s őt már nem csak a Nagy erdőség egy része csábította, hanem az egész erdőség, így Trockmar ellen fordult. Ezzel talán úgy tűnt, a Nariken-ieknek ismét nagyobb esélyei lesznek a győzelemre, ám a két másik királyság jól bírta a kétoldali harcot… Egyik oldalról egymást öldökölték a hatalomért, másik oldalról pedig a Nariken-iek támadásait hárították. Hosszú ideig elhúzódott ez a háború a három királyság között, de így sem akart eldőlni a háború végkifejlete. A nîfseidiar-ok és a tündék nem bírták tovább nézni, ahogy marakodnak a Nagy erdőségen, így hát i.e. 1610-ben úgy döntöttek, hogy Nariken oldalán beszállnak a háborúba. Ezzel megkezdődött az összefogás kora.
Sokáig húzták így, s már úgy tűnt, Nariken a két másik faj segítségével megnyeri a háborút. Ám mint eddig mindent, ezt is egy új király döntötte el… és változtatta meg. Nariken trónjára egy fiatal, kapzsi király, Sambron került, aki úgy döntött, hogy mégiscsak kellene neki is a Nagy erdőség területéből. Megpróbálta ezt csellel megvalósítani, hogy amíg a két másik királyság egymással verseng, ő addig felfedezi a Nagy erdőséget. Ám Mironath és Lockrand rájöttek erre a csalásra, s közös erővel megtámadták Sambron-t. Ahogy a nîfseidiar-ok és a tündék meglátták, hogy az új király miként rontja el az egész háborút, letettek arról, hogy segítenek az embereknek, s kiléptek a háborúból. Sambron döntésével i.e. 1200-ban megkezdődött a káosz kora. A három királyság fejvesztve harcolt egymás ellen, sorra irtották az embereket, s ezt látva a két másik faj teljesen eltávolodott tőlük. Ez a csatározás végül addig ment, amíg már alig volt egy királyságnyi ember, s végül i.e. 570-ben egy Niomrand nevű Lockrand-i nemes vetett végig a háborúzásoknak. Az embereket kibékítette egymással, s rádöbbentette őket, hogy nem éri meg háborúzni, miközben az emberek háromnegyede elpusztul. Niomrand végül összeszedte a maradék embert, s szép lassan az emberek száműzetésbe vonultak a Nariken királyság területére. Ez volt a száműzetés kora, ami addig tartott, amíg az összes ember le nem került a szigetre, s ott még jobban ledöbbenve vették észre, hogy szinte majdnem kihaltak. Hogy semmi ne emlékeztesse őket a régi viszályok korszakára, az új királyságot elnevezték Foervantan-nak. Ezzel az emberek korszakának vége szakadt, s a nagy kihalás és az újrakezdés miatt a Maeronth-beliek számára innentől kezdődik az időszámítás.

Miután az emberek kis híján kihaltak a főkontinensen, a lakatlanul maradt területeket be kellett népesíteni. Ezt a tündék és a nîfseidiar-ok hajtották végre, s megegyeztek, hogy Lockrand és Mironath területe a tündék, míg a mostani Omenaer és Enthaor területe a nîfseidiar-ok kezére került. A tündék megváltoztatták Lockrand nevét, s a terület megkapta ma is használatos nevét, az Olioner-t, ám Mironath és Isenrain neve megmaradt. Ez volt a nagy fajok kialakulásának korszakában az első kisebb kor, a benépesítés kora, amely 0-1250-ig tartott. Igen sok idő kellett, míg a tündék és a nîfseidiar-ok az egész főkontinenst benépesítették, de végül nem maradt már egyetlen lakatlan terület sem a főkontinensen. Jó ideig béke következett Maeronth életében, ám 1250-ben újabb változás érkezett… mágusok személyében.
Észak felől egy csapat mágus kötött ki az Olioneri-öbölben, menedéket keresve üldözőik elől. A tündék átmenetileg menedéket biztosítottak a mágusok számára, s befogadták őket, ám egy idő után a mágusok rájöttek, hogy nem akarnak tovább menni, hanem inkább itt maradnának a tündékkel. Megszerették ezt a népet, s lassanként el is kezdtek velük keveredni, kialakítva ezzel egy új fajt, a varázsképes tündéket, vagyis az oleniket. Ezzel 1920-ban megkezdődött az olenik kora. Az olenik innentől fogva fokozatosan elterjedtek, átvéve ezzel a tündék helyét, s Olionert megtették főkirályságuknak.
Mégsem tartott azonban sokáig ez a béke és nyugalom a kontinensen, ugyanis északról ezúttal sötét mágusok érkeztek a kontinensre, akikről kiderült, hogy az előző csapat mágus nyomában vannak, s előlük menekültek azok. Az olenik azonban megvédték azokat a mágusokat, akik még közöttük voltak, s nem engedték be a sötét mágusokat. Ellenük a nîfseidiar-ok is felléptek, hogy ne tudjanak bármi kárt is tenni a kontinensben, s az olenik és a nîfseidiar-ok együtt sikeresen visszaverték őket. A sötét mágusok elhagyták Olioner kikötőjét, s elindultak délnek, ám nem jutottak messzire. Foervantan-ba érve kikötöttek a szigeten, de ezúttal nem üldözték el őket. Az emberekben lakozó hatalomvágy és kapzsiság felébresztette a kíváncsiságukat, s az érdeklődésüket a sötét mágusok iránt. Bár egy csapat ember még így is volt, akik nem akarták befogadni őket, ők a sziget déli részébe vonultak le, míg a sötét mágusok a többi emberrel az északi részen maradtak. A sötét mágusok lassan elkezdtek keveredni az emberekkel, de nem egy, hanem két új fajt alakítottak ki. Ugyanis a sötét mágusok között akadt néhány elátkozott is. Az egyszerű sötét mágusok és emberek keverékéből jött létre a vámpírok faja, akik kezdetben még rendelkeztek a mágusok varázserejével, ám emberi vérre éheztek, amivel azonban lassan kiveszett belőlük a mágia. Az elátkozott mágusok és emberek keverékéből pedig egy pokolian gonosz faj, a démonok születtek meg. Ők nem csak gonoszak, de kegyetlenek, s veszélyesek is lettek, s egy idő után a vámpírok és az emberek elkezdtek félni tőlük, s száműzték őket a szigetről. Bár a démonok sokkal erősebbek voltak, mint az emberek és a vámpírok együttvéve, mégis szívesen hagyták el a szigetet, hisz kezdett az nekik már kicsi lenni. Így a démonok elhajóztak kelet felé, ahol egy szigetet találtak, ami azonban állandó ködfátyolba volt burkolva. Ez őket azonban nem tántorította el, kikötöttek a szigeten, majd a ködfátyolt a varázserejükkel elűzték, ám az állatokat még így sem tudták. A démonok sötét mágiája átterjedt az egész szigetre, szinte megfertőzve azt, így az állatok is démonivá váltak. Ezzel a démonok a saját képükre formálták a szigetet, s ez lett a Démonok szigete. Közben a vámpírok Foervantan-ban egyre vérszomjasabbak lettek, egyre több embernek szívták ki a vérét vagy változtatták át vámpírrá, s lassanként a szigetről kezdtek elfogyni az emberek. Ekkor azonban a vámpírok belátták, hogy ez így nem mehet tovább, s átszoktak az állatvérre, bár mellette szívták még emberek vérét is, de már nem olyan intenzíven, és nem olyan gyakran. Az emberek újra elszaporodtak a sziget déli részén, s lassanként a vámpírok kezdtek kiveszni az emlékezetükből, míg egy nap végleg elfelejtették őket, s a vámpírok szinte teljes titokban élhettek tovább a sziget északi részén, s bár az emberek a szigetet továbbra is Foervantan-nak nevezték, Maeronth többi lakója között egyre inkább elterjedt a Vámpírok földje név. Ezzel 3250-ben a vámpírok és démonok korával lezárult a nagy fajok kialakulásának korszaka. 
Miután a démonok elfoglalták és benépesítették a Démonok szigetét, aminek fővárosát elneveztek Gorlackin-nek, beköszöntött egy rövid békeidőszak. A nîfseidiar-ok továbbra is azon a területen éltek, ahová kiterjeszkedtek az előző korokban, az olenik pedig felépítették új városaikat, s virágzó birodalmat építettek ki. A trónra a Talcarith nemzetség került, akik nagy szerepet játszottak az ember háborúiban lepusztult városok újjáépítésében. Elkor Talcarith volt az olenik első királya, aki bölcsen és igazságosan vezette a birodalmat. Tanulva a kapzsi és gyarló emberek hibájából megelégedett azokkal a területekkel, amik adottak voltak. A nagy nyugati erdőség „rémeivel”, a vérfarkasokkal is békére törekedett, s így uralma alatt egyre több oleni lett nyitott feléjük is. A vérfarkasok közül sokan költöztek a városokba, s keveredtek az olenikkel. Ám Elkor Talcarith halálával trónra kerülő Beldur Talcarith nem osztotta apja véleményét. Eltűrte a vérfarkasokat és a keverékeket, de nem szerette őket. Megszorításokkal végül elérte, hogy így a vérfarkasok és a keverékek visszaköltöztek az erdőkbe. Ám az erdőkben hagyott városkák és kisebb falvak elmaradtak a fejlődésben, így ezek építéséhez is hozzá láthattak a farkasok népei. A keveredések és a fejlődés által a nîfseidiar-ok és az olenik mellett kialakult még egy hatalmas erejű faj: a rotanok. Tündék, akik –a legtöbb esetben- varázserővel rendelkeznek, s bármikor felvehetik vérfarkas, vagy egyszerű farkas alakjukat, harapásuk pedig az egyszerű vérfarkasokhoz képest nem fertőző.
Gorlackin-ben ezalatt azonban viszályok bontakoztak ki. Meghalt az első vezérdémon Dernack, utódai pedig hataloméhségük miatt kiirtották egymást. Csak az egyik lánya maradt életben, Shimmei. Bár erős vezér volt, a sok démon nem fogadta el vezérnek női mivolta miatt. Így Skogreg –az akkori legerősebb gladiátor, aki mellesleg nem csekély mágikus erővel is rendelkezett- vette el a lányt. Skogreg ugyan olyan hataloméhes volt, mint Shimmei testvérei. Nem elégedett meg az erővel, ami megadatott neki, s falánk mohósággal vágyott a nîfseidiar-ok erejére. Egyszer át is ment Omenaer-be, s elkapott egy fiatalabb nîfseidiar-t. Szárazra szívta –bár hosszú küzdelem után. Ekkor jött rá, hogy képes elszívni az erejüket. Háborút indított a nîfseidiar-ok ellen, bár az első összecsapásokat alig élték túl páran, hisz a nîfseidiar-ok eszméletlen elemi erőivel nem bírtak el a démonok. Ez volt a reménytelen támadások kora, ami egészen 4210-ig eltartott.
Ám ezek tényleg reménytelen támadások voltak, hisz a nîfseidiar-ok eszméletlen erőket birtokoltak, amikkel a démonok nem bírtak. Így Skogreg kénytelen volt a vámpírokat is segítségül hívni – az akkori vámpírkirály Dol’nur volt. Ez volt az összefogás kora. 
Később, 4680-ban kutatások után megtalálták a nîfseidiar-ok legyőzésének módját. Rájöttek, ha a nîfseidiar-ok meglátják a világban történő rosszat, a fájdalmat, a sok kínt, lebénulnak és harcképtelenné válnak. Így nem kellett mást tenniük, mint minden borzalmat az őrangyalok fejébe vetítetni. Ezzel a taktikával hosszú véres csaták során kiirtották a nîfseidiar-okat – legalábbis nagy részüket. A megmaradt nîfseidiar-ok egy része nyugatra menekült, a Nagy erdőségbe, ahol a Lightfighter falkában találtak menedéket. A Lightfighterek befogadták őket, s szép lassan el is kezdtek keveredni. A nîfseidiar-ok tulajdonságai és kinézete csak tisztavérű gyermek születése esetén marad meg, így a nîfseidiar-ok szépen lassan eltűntek – bár néhány apróbb tulajdonságuk megmaradt a Lightfighterek vérében. A túlélők másik csoportja délre vonult, az akkor még ismeretlen Nympheel-szigetekre. A sziget az ott lévő „élő” növények miatt volt lakatlan, amik senkit nem engedtek be maguk közé – de a nîfseidiar-okat a tisztaságuk és ártalmatlan menekülésvágyuk miatt befogadták, miközben a démonokat nem. Így a nîfseidiar-ok ezen csoportja életben maradt, de csak annak árán, hogy eggyé váltak a szigeten lévő növényekkel. Így lettek belőlük a nimfák, a természetben élő és azt irányítani képes lények. 
A harcokban Skogreg szerezte meg a legtöbb nîfseidiar erejét – mivel ő volt a démonvezér…-, köztük a királyét is –a királynő el tudott menekülni. Skogreg pedig így szinte istenné vált. Olyan erőket birtokolt, ami felülmúlta a celuěk erejét is, ám még mindig elégedetlen volt. Shimmei figyelmeztette, hogy saját önteltsége és mohósága áldozata lesz, Skogreg mégis kinevette. Uralma alá akarta hajtani egész Maeronh-t – de előbb el kellett telnie egy hosszabb időnek, míg a démonok létszáma újra megnőtt. Uralkodása további részében, a nîfseidiar-ok leigázása után azonban furcsa dolog történt. A hatalmas erők miatt Skogreg teste „elkorcsosult”, nagyobb lett, izmosabb, szarvai hosszabbak, arca sárkányféle élőlényt mímelő pofává. Az istenek viszont ezt már nem engedhették, s bár nem szerettek beleszólni a birodalom fajainak dolgaiba, most mégis megtették. Natriwoth –jóindulatból és Maeronth fajainak szeretetéből- és Ynworgak –ő inkább saját hatalma féltése és hiúsága miatt- félretették viszályukat és egy hatalmas párbajban végeztek Skogreg-gel. Büntetésként elvették erejét, de gonosz természete úgy elkorcsosította a nîfseidiar-ok tiszta mágiáját, hogy kénytelenek voltak azt elpusztítani, ám Skogreg erejének egy kis része megmaradt. Natriwoth, miután az erődarab a földbe szállt megátkozta a területet, hogy azt a sötét erőt se lehessen felszabadítani, akár milyen „apró” is az. Az erődarab pedig elkorcsosította azt a területet. Az ott élő lények sötétekké és vérszomjasokká váltak, a növények is visszataszítóak lettek, az egész terület „befeketedett”. Ahol Skogreg-et megfosztották erejétől, az istenek egy hegyet emeltek, a mélyén pedig egy szentélyt teremtettek, amiben Skogreg-et örök szenvedésre ígérték. Ha nem a tűz emésztette el a testét, hogy újra regenerálódjon, akkor vízbe fulladt, majd újra éledt, vagy pedig különböző illúziók kísértették meg. Ez volt a démonvezér uralkodásának és bukásának kora, mely 5260-5480-ig tartott. A démonok népe újra vezető nélkül maradt. Azaz nem egészen, ugyanis Shimmei kiharcolta magának a vezérdémoni szerepet, s háborúk nélkül irányította népe életét –innentől jellemző az, hogy a vezérdémon nő. Shimmei azonban terhes volt Skogreg gyermekével, aki bár apja erejét nem igazán örökölte, még is erős kézzel vezette a démonokat. Ő volt Kirskya, s ezentúl az ő utódai uralták ezt a területet. A nîfseidiar-ok erejéből a vámpíroknak is jutott, ám az embervér miatt, amit ittak, lassanként kifogyott belőlük mind, s 8200-ra már semmilyen varázserejük sem maradt.
A kontinensnek és az ott élő fajoknak nagyon sokáig tartott feldolgozni a nîfseidiarok eltűnését. A néhány megmaradt nîfseidiar holléte a feledésbe merült, s a túlélők is igyekeztek a lehető legjobb módon eltitkolni származásukat: varázslattal eltüntették a fejükön és a hátukon lévő szárnyakat – bár arra még a mai napig képesek, hogy bármikor előhívják azokat –, elvegyültek a többi faj között, s úgy viselkedtek, mintha ők is csak olenik lennének. Az egyik legnagyobb faj kihalása után a társadalom teljesen átrendeződött, Omenaer üresen maradt részeit az olenik népesítették be, bár némely városok a mai napig megőrizték a nîfseidiar kultúrát. Titkon azonban még az előző korszakban elkezdődött valami, mely ebben a korszakban teljesedett ki. Még Skogreg uralkodása idején, mikor a démonok annyira előretörtek, néhányan közülük keveredtek az olenikkel – hol természetesen, hol erőszakkal. Utódjaik természetüket tekintve olyanok maradtak, mint oleni szülőik, de bőrszínükben megjelent a démoni vér. A vér tisztaságától függően kékes és szürkés bőrű utódok születtek. Ők lettek a sondraerek. Skogreg, miután majdnem teljesen kiirtotta a nîfseidiarokat, tartott a bosszútól és a maradék nîfseidiarok előretörésétől, így egy új fajt – pontosabban alfajt alkotott. A sondraerek közül a szürkés bőrűeket megátkozta, hogy belőlük alkosson magának egy hű és kegyetlen hadsereget. Bőrül koromfekete lett, hajuk kifehéredett, természetük pedig kegyetlen, könyörtelen és hűséges lett. Belőlük lettek még 5140-ben a hwernonok. A gonosz démonvezér őket használta arra, hogy a maradék csapat nîfseidiar-t felkutassák, és „begyűjtsék” neki. Az átoknak köszönhetően minden hwenon ilyen volt, még az olenik is féltek tőlük. Skogreg halála után azonban az átok kiveszett belőlük, s olyanokká váltak, mint akik álmukból ébredtek fel. Teljesen eltűnt belőlük a gonoszság, bár mivel emlékeztek arra, amit tettek, gyűlölték a bőrszínüket, azt, hogy ilyenek, és hogy féltek tőlük. Mivel az átok megszűnt, az utódaik ugyanolyan szürkés bőrűek lettek, mint amilyenek ők voltak, bár néha-néha kiütközött az eredeti hwernoni vér egy-egy fekete bőrű gyermekben. Egy idő után teljesen elfogadottá vált a létezésük, s mivel egy fajba tartoznak a sondraerekkel, így mellettük telepedtek le Enthaor-ban. 5770-ben lezárult a hwernonok visszaalakulásának kora, mikor végre újra el tudtak vegyülni a sondraerek között, s már alig volt köztük fekete bőrű.
A hwernonokkal párhuzamosan és utánuk más fajok is jelentek meg. Az olenik, a sondraerek, a démonok és a nimfák ahogy egyre jobban beleásták magukat a mágia mélyebb bugyraiba, egyre újabb dolgokra jöttek rá. A legnagyobb áttörést egy Hoimri nevű oleni mágus felfedezése és ereje jelentette még 5649-ben. Akkor ugyanis már annyi erőt gyűjtött magába, és annyit tanulmányozta a mágiát, hogy rájött, hogyan lehet feltámasztani a holtakat. 372 éves korában halt meg szeretett felesége, és azóta azon fáradozott, hogy valahogy visszahozza, mígnem 1846 éves korában, 5649-ben végre rájött a titkára. Akkor új hatalmát használva visszahozta a halálból a feleségét, ám ahelyett, hogy szerető karjaiba tudott volna omolni, elszörnyülködve nézett rá. A nő korántsem volt már olyan gyönyörű, mint mikor meghalt. A testét már réges-régóta elkezdte emészteni a halál, így már csak a csontváza maradt… ám a férfi ereje volt annyira jó, hogy visszaadhassa neki a testét – ám csak részben. Testétől a bőr cafatokban lógott, izmai, belső szervei félig rothadtak voltak, arca teljesen eltorzult a haláltól. De nem csak a testét viselte meg a halál, hanem a lelkét és az eszét is – semmi értelmes gondolat nem volt már a fejében, tudattalanul járkált, az egyetlen, ami megmaradt belőle: az éhség. Így aztán azonnal nekitámadt a férfinak, aki azonban sehogy nem tudta megölni, így egy mágikus ketrecbe zárta, ahonnan nem tudott kijönni. Sokáig csak siratta szeretett feleségét, majd végül, hogy ne szenvedjen tovább, levágta a fejét. Így jött rá, hogy hogyan lehet az élőholtakat véglegesen megölni. A faluban híre kerekedett a képességének, így egyik este betörtek hozzá, s ellopták a holtak feltámasztásának „receptjét”. A mágus próbálta figyelmeztetni a többieket, de nem hallgatott rá senki, mindenki csak a halott szerettét akarta visszahozni az élők közé. Pár nap alatt végigfutott a hír egész Olioneren, s a tudatlanság miatt a végére már annyi élőholtat hoztak vissza, hogy kis híján ellepték az egész királyságot. Ekkor a király főmágusa bezárta az összeset egy hatalmas ketrecbe, s elvitette őket Enthaor egy olyan szegletébe, ami messze van minden civilizációtól, s hatalmas hegyeket és mély folyókat húzott a terület köré, hogy az élőholtak ne tudjanak kiszabadulni onnan. A „recept” azonban gyorsan szelte a királyságokat, s mindenhol újabb élőholtak születtek a halálból, de addigra már mindenki tudott az enthaori félholtterületről, így oda száműzték mindet, akiket nem tudtak megölni. Ez a folyamat egészen 5920-ig tartott. Ez volt a félholtak kora.
A harmadik faj, amely ebben a korszakban alakult ki, az elátkozottak faja volt. 5900-ban felfedezők és kalandorok egy kisebb csoportja egy túrán járt Enthaor területén, hogy az eddig lakatlan területeket feltérképezzék. Volt köztük oleni, hwernon, sondraer, akik a fővárosból vagy Mironath-ból érkeztek. Több napon át tartott a túra, míg egyszer csak egy csapdába kerültek… olyan helyre érkeztek, ahonnan egyáltalán nem volt kiút, csak néhány eltévedt állat lézengett arrafelé. Egy darabig kihúzták azokon az állatokon, de lassanként minden étel elfogyott… s egymást kezdték el enni. A végére már csak néhányan maradtak… ám a saját fajuk húsától teljesen megváltoztak. Állatiassá váltak, az elméjük is megzavarodott, s szinte minden józan ész kiveszett belőlük. Egymással és saját gyermekeikkel szaporodtak, némelyikükön állati jegyek is megjelentek. Egyre jobban felszaporodtak, mígnem egyszer megtalálták a kiutat arról a helyről. Egész Enthaor-t ellepték, falvakat, városokat irtottak ki, mígnem a megmaradt enthaori népek a föld alá menekültek, s ott alakították ki új fővárosukat. Mindenki csak elátkozottaknak emlegette ezeket a lényeket, akik végül újra elkezdtek civilizálódni, de már sosem lettek olyanok, mint átalakulásuk előtt. Tudtak beszélni és gondolkodni, habár a gondolkodásuk inkább hasonlított egy állathordáéhoz, mint értelmes lényekhez. Enthaor lett a félholtak mellett az ő területük, s megjelenésük óta szigorúan védik tőlük Mironath és Omenaer határait. Mivel többféle fajból származnak, így az elátkozottak faja nagyon „színes”faj lett, csupán az jellemző rájuk általánosan, hogy a nyers húsra éheznek, testük el van korcsosulva, és természetüknél fogva kegyetlenek. Köztük nincsenek kivételek. Ez volt az elátkozottak kora, mely a faj szétterjedésével és az ellenük való védekezés kezdetével 8610-ben véget ért. Ezzel lezáródott a kisebb fajok kialakulásának korszaka.
A történelem utolsó korszakáról a kontinens lakói közül alig tudnak páran, ennek a korszaknak ugyanis a fő meghatározói a titokban élő rotano-k voltak. A legelső rotano Adanion volt, az ő négy gyermeke alkotta a négy falkát: a Silverarrow (Ezüstnyíl), a Nightfighter (Éjharcos), a Lightfighter (Fényharcos) és a Moonlight (Holdfény) falkát. Sokáig teljes volt köztük az egyetértés és a béke… egészen addig, amíg Adanion ötödik Nightfighter leszármazottja nem került a falkavezéri székbe. Ő ugyanis nem volt tisztán Adanion leszármazottja. A negyedik utód gyermekei mind meghaltak, így az utód feleségének a bátyja, Thramio került trónra. Ami addig nem is lett volna baj, amíg ő követte volna a hagyományokat. A hagyomány szerint ugyanis a négy falka békességben élt egymás mellett – illetve csak élt volna. Thramio ugyanis nem elégedett meg Éjharcosvölggyel és az Éjharcosokkal, neki az egész erdőség, mind a négy falka és területe kellett volna. Legfőbb célja az volt, hogy leigázza a falkákat, megszerezve ezzel a területüket, és uralma alá hajtani őket. Terve szerint a Silverarrow falkával akart kezdeni, mivel ők voltak közvetlenül Éjharcosvölgy határában, s ahhoz, hogy a többi területet is el tudja foglalni, először őket kellett leigáznia. Azonban a Silverarrow-k túl jól védekeztek, Thramio összes támadási kísérletét visszaverték, s utána folyamatosan az utódai kísérleteit is. Egyszer történt csak egy átmeneti leigázás, mikor az Éjharcosok bevonultak Furedurba, hogy elfoglalják a várost, de akkor a Lightfighterek érkeztek a Silverarrow-k segítségére, visszaverve ezzel az Éjharcosokat a saját területükre. Azóta az akkor falkavezérek meghaltak, a két jelenlegi falkavezér Noredior és Kale, de köztük továbbra is folynak a harcok, és ugyanúgy háborúban áll egymással a két falka. A Silverarrow-k reménysége, Siomer talán tudna változtatni a helyzeten… De addig is folyik a rotano háború korszaka, mely 8610-től a mai napig tart.


Korszakok, korok
- Emberek korszaka (i.e. 2500- i. sz. 0)
o A három királyság kora (i.e. 2500- i.e. 1980)
o Mironath-kor (i.e. 1980- i.e. 1610)
o Az összefogás kora (i.e. 1610- i.e.1200)
o A káosz kora (i.e. 1200- i.e. 570)
o A száműzetés kora (i.e. 570- i.sz. 0)
- A nagy fajok kialakulásának korszaka (0-3250)
o Benépesítés kora (0-1250)
o Mágusok kora (1250-1920)
o Olenik kora (1920-2670)
o Vámpírok és démonok kora (2670-3250)
- Démoni háborúk korszaka (3250-5480)
o Reménytelen támadások kora (3250-4210)
o Összefogás kora (4210-4680)
o Pusztítás kora (4680-5260)
o A démonvezér uralkodása és bukása (5260-5480)
- Kisebb fajok kialakulásának korszaka (5480-8610)
- Rotano háború korszaka (8610-mai napig [most 10231-et írunk])